Géza munkába sietett. Esett a hó. Az év első hava. Géza nem értette, hogy mi ebben a pláne, de jó érzeteket keltett benne. Krumplira gondolt. Valami fura módon vele akart lenni. Meg akart osztani valakivel egy örömet, amit nem is értett. Géza ábrándozott. Aztán egyszer csak észrevett valamit. Minden valahogy színesebb lett, melegebb. Valahogy mindenkiből jött valami. Más hétköznap volt. Mosolyogtak az emberek, minden megváltozott, mint egy szép nő váratlan mosolyától a villamoson. A házmester lapátolta a járdán a havat, de nem unottan, mint amikor tegnap söpörte a cigaretta csikkeket.
A parkon sétált át, megállította egy turista és megkérte fotózza le őt ebben a magyar hóesésben, ebben az ő pillanatában, ebben az örömében. Géza megint tudta, hogy valami történik, hogy figyelni kell. És Géza meglátott egy vékony törékeny nőt, ahogy szánkón húzta a parkban a gyerekeit. Eszébe jutott a gyerekkora, eszébe jutott valami nagyon fontos ebből a gyerekkorból. Nem tudta mi, de valami teljesen magától értetődő, talán az első hó.
Bolondozott egy kicsit az anyával és a gyerekekkel. Irigyelte, de úgy jól azt a nőt. Irigyelte az ő első havát, irigyelte a látható láthatatlan boldogságát, a magától érthető idei első havát.
Aztán a nő nekifeszült és tovább húzta, majd megszakadva, boldogan a két, szánkón nevető gyereket.
Géza Krumplira gondolt. ahogy együtt örülnek este ebben az ő „első” hóesésében és nem bánta, hogy elkésik. Hiszen nagyon nagy dolog történt.
Esett a hó…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése